# Gulliver's Fifth & Sixth Voyages, Chapter Ten Utazás Faremidóba / Capillária · Frigyes Karinthy · Capillária Source: https://1732studios.com/books/faremido/cap-chapter-10. Data: https://1732studios.com/books/faremido/cap-chapter-10.json. Audio: https://audio.1732studios.com/faremido/.m4a. Szerző pillanatnyi elmezavarban szerelmi vallomást tesz Opulának. The Author, in a momentary derangement of mind, makes Opula a declaration of love. - Kiderül származása. His true origin comes to light. - Kényszermunkára ítéltetik. He is sentenced to forced labor. Körülöttünk villództak a vizek - messze vörösen világított a higanytó. The waters flickered about us; far off, the mercury-lake shone red. Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy ijesztő fej bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és nyúlványokkal. Above my head fish went thrashing, monsters of the underworld: a dreadful head broke the surface, with green eyes, and tentacles, and clutching outgrowths. Kissé távolabb formátlan, fekete tömeg sötétlett: elsüllyedt hajó roncsa - kéményéből zölden tekergett ki éppen egy óriáskígyó, mint a füst. A little further off a shapeless black mass lay dark upon the water: the wreck of a sunken ship — out of her funnel a giant serpent was even then coiling, green, like smoke. A roncs nyüzsgött és mozgott: fedélzetét, árbocait, egész belsejét bullok-ok lepték el, dolgoztak rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta, vizsgálódtak és tanultak. The wreck swarmed and stirred with life: her deck, her masts, her whole interior were overrun with bulloks, who labored upon her, took her apart and put her together again, searched her greedily, examined and studied her. Most már tudtam, hogy ők voltak azok, akik, mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger fenekére, közrefogtak, és megmentették az életemet: műkopoltyút szereltek fel rám, aminek segítségével egylaki emlősállatok is élhetnek a víz alatt - ezt a műszert, a víz alatti mesterséges tüdőt ők már régen felfedezték, mint mi, odafönt, a repülőgépet és a gőzhajót. Now I knew that it was they who, when I had sunk to the sea's floor in a swoon, and perhaps already at the point of death, had gathered about me and saved my life: they had fitted me with an artificial gill, by whose aid even a mammal bound to but a single element might live beneath the water — this instrument, the artificial lung for underwater use, they had discovered long since, even as we, up above, discovered the flying-machine and the steamship. És otthagytak, mielőtt magamhoz térhettem volna, új feladat után sietve. And they left me there before I could come to myself, hastening off after some new task. Ők mentettek meg, ők vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis szörnyetegek - ezek a dolgozók és keresők és feltalálók és felfedezőik és katonák és szenvedők, akiknek igyekezetét egyetlen, homályos vágy sarkallja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre, hogy egyesüljenek velünk a közös, nagy munka lázában. It was they who had saved me, they who had entered into solidarity with me, these small monsters — these laborers and seekers and inventors and discoverers and soldiers and sufferers, whose every endeavor is spurred and kindled by one single, obscure longing: to reach us, out upon the dry land, that they might unite with us in the fever of our common, great labor. Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek, és zengett a fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe jutott a rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csendesen és végtelenül azt hittem, rögtön megfulladok. Beside my two ears the artificial gills began to hum, and my head rang, and I felt an insufferable pressure; all at once there came into my mind the dreadful column of water bearing down upon my head, quietly and without end, and I believed that I should suffocate that instant. Kitártam karjaimat, és jajongó, vonító panasz tört ki a mellemből. I flung wide my arms, and a wailing, howling lament broke from my breast. Ekkor éreztem, hogy valaki ajkamra teszi a kezét. Whereupon I felt someone lay a hand upon my lips. Megfordultam és Opulá-t pillantottam meg, aki csodálkozva és részvéttel nézett rám. I turned, and caught sight of Opula, who looked upon me with wonder and with pity. Abban a pillanatban elhallgattam. In that instant I fell silent. Egyenesen állott előttem, hatalmas és mégis gyöngéd testén keresztül, mint a ködfátyolképen át, ki lehetett venni a mögötte rengő vízinövények derengését. She stood upright before me, and through her mighty yet tender frame, as through a veil of mist, might be discerned the glimmer of the swaying water-plants behind her. Oly megfoghatatlanul szép volt, hogy pillanatra azt éreztem, mintha megszűnnék lenni, öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon életemnek ismertem, feloszolna és eltűnne, hogy helyet adjon ennek az egyetlen valóságnak. She was so inconceivably beautiful that for a moment I felt as though I ceased to be — as though my consciousness, my self, all that I had known as my own separate life, should dissolve and vanish, to make way for this one and only reality. Az arca fölém hajolt, és világosan éreztem ekkor, hogy inkább akarom erről az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem, mint tudni, hogy élek - hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem. Her face bent down over mine, and I felt clearly, in that moment, that I desired rather to know of this face, that it existed and shone above me, than to know that I lived — that it, rather than I, had the better right to be. Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és bizalom, mintha a Napba néznék, a Napba, én, az ő szülöttének és gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: - a Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam megint. She blotted out the green waters above me: a happy repose came over me, and a trust, as though I looked into the Sun — into the Sun, I, its offspring and its fruit and its issue, the child of the dark and sorrowful Earth — into the Sun, which I had for so long not beheld, and which, alas, I longed to behold again. S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek, dadogok valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze sem volt boldog és nyugodt, megbékélt érzésemhez. And meanwhile, even as I felt this, I did not perceive that I was speaking, that I stammered out something, tossing and struggling and full of passion, a thing that had nothing whatsoever to do with my happy, tranquil, reconciled feeling. Amit mondtam, töredezetten, összevissza, értelmetlenül, ennyi vagy ilyenféle lehetett: What I said, brokenly, confusedly, senselessly, was something to this effect, or near it: - Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig láttam, Opula, mélység királynője. "You are like no one I have ever yet beheld, Opula, queen of the deep. Nem hasonlítsz senkihez, de az vagy, akiről mindig tudtam, hogy van - odafönt, a Földön, egy mosolyban, egy tekintetben - a virágos mezőn, a tavasz illatában, enyhe, csillagos ég alatt, viharban és napsütésben. You are like no one, yet you are she of whom I always knew that she existed — up above, on the Earth, in a smile, in a glance — in the flowering meadow, in the fragrance of spring, beneath a mild and starry sky, in storm and in sunshine. Én mindig tudtam, hogy az Isten jelen van valahol, bujkál, talán a hátam mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban, mint a fény. I always knew that God was present somewhere, hiding himself; that perhaps he stood behind my back, or had that very moment flashed past me, swifter than the light. Azt is tudtam, hogy rejtőzködik, fűben és fában - és hogy megtalálom, ha nagyon odafigyelek. I knew too that he lay concealed, in grass and in tree — and that I should find him, if only I attended very closely. Én figyeltem, ahogy csak tudtam, feszülten, kitárt szemekkel - és néha már azt hittem, megtaláltam: megtaláltam a figyelemben, megtaláltam magamban és hogy én vagyok az. I attended as closely as ever I could, strained, with wide-open eyes — and at times I believed I had found him: I had found him in the very attending, I had found him in myself, and that I myself was he. De most már nem tudom, mit higgyek. But now I no longer know what to believe. Hogy én vagyok-e az, vagy te - lehet, hogy te vagy az. Whether it is I who am he, or you — it may be that you are he. Engedd, hogy megcsókoljam libegő aranyhajad, a napsugarat, vagy nem is a hajad, hanem a szemed, vagy a térdedet talán. Suffer me to kiss your floating golden hair, the ray of the sun, or not your hair even, but your eyes, or your knee perhaps. De nem - hiszen ahhoz le kellene hajolni - és én már tudom, hogy lehajolni nem szabad. But no — for that I should have to stoop — and I know already that stooping is not permitted. Mondd hát, mit tegyek - mondd, ki vagyok? Tell me then, what I am to do — tell me, who I am. Nem, nem akarok lealjasodni hozzád - hiszen tudom, hogy közönyös vagy, és nem törődsz a csillagos éggel. No, I do not wish to debase myself to your level — for I know that you are indifferent, and care nothing for the starry sky. Nem törődsz - de talán csak azért, mert te magad vagy az - mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. You care nothing — but perhaps only because you yourself are that sky — because you have no need to rise up to it, as I must. Mondd hát, mit tegyek: Ki vagy, isten, vagy állat? Tell me then what I am to do: who are you, a god, or a beast? Mert hozzám nem hasonlítasz, csak annyit tudok. For you do not resemble me, this much only I know. Én sokat szenvedtem, harcoltam és verekedtem magammal és hozzám hasonlókkal, I have suffered much, I have striven and fought with myself and with my own kind. Lehajolni nem szabad. Stooping is not permitted. Kihajolni nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Leaning out is not permitted: this is what is written, among us, upon the windows of the carriages. Ugye, értesz. You understand, do you not. Szeretnélek megcsókolni - nem, inkább nem, mennem kell, dolgom van, én nem maradhatok itt. I should like to kiss you — no, rather not, I must go, I have work to do, I cannot remain here. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon sötét és nagyon langyos a közeg - odafönt várnak engem. I have work up above; here the medium is very dark and very tepid — up above they are waiting for me. Szeretlek. I love you. Nekem semmi közöm ezekhez a rút állatokhoz - érted? I have nothing whatsoever to do with these ugly beasts — do you understand? Nem igaz, hogy én ezt akartam, nem igaz, hogy egy vagyok velük - ó, én jól tudom, amit te hirdetsz anélkül, hogy szólnál: hogy szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz - hogy nem lehet jó és nem lehet igaz, ami rút -, de hát ki mondja meg, mi rút, mi szép, ha nem tulajdon lelkem? It is not true that this was my wish, it is not true that I am one with them — oh, I know well what you proclaim without speaking a word: that beauty, goodness, and truth are one and the same thing — that nothing can be good, and nothing can be true, which is ugly — but then who is to say what is ugly, what is beautiful, if not my own soul? S a tükör, amiben szép arcod tükrözik, lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat? And the mirror in which your fair face is reflected — can it be ugly, can it be jagged and scratched, if it shows you beautiful? Nem, ami szépet ad vissza, maga is szép - ugye, hasonló vagyok hozzád? No — that which gives back beauty is itself beautiful — am I not, then, like you? Nem vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te - téged akarlak. I am not like you, for I want more than you do — I want you. Engedj, dolgom van - mondd, mit tegyek? Let me go, I have work to do — tell me, what am I to do? Odafönt valami fény hunyorog - nekem azt el kell érni, jössz-e velem? Up above some light is flickering — I must reach it — will you come with me? Kiviszlek innen, a mélységből és a homályból, hogy azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá: feltöröm koporsód fedelét. I shall carry you out of this place, out of the depths and out of the dimness, that you may feel what I feel, for you are worthy of it: I shall break open the lid of your coffin. Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és gyönyörűséget, amit keltettél bennem - vagy neked nincs rá szükséged? I must give back to you this rapture and this delight which you have kindled in me — or have you no need of it? Elég, elég, te nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok tovább, ó, milyen rossz vagy és én milyen jó - ó milyen szennyes vagy és én milyen tiszta - én is rossz akarok lenni - én is be akarok szennyeződni - nem várhatok!... Enough, enough, you are calm and you wait, but I can wait no longer — oh, how wicked you are, and how good am I — oh, how foul you are, and how pure am I — I too wish to be wicked — I too wish to be defiled — I cannot wait!..." Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar bugyborékolt ki belőlem. Such things I stammered; I remember well: such a foolish, filthy confusion bubbled up out of me. Megtörültem a szájam, és megnéztem a kezem utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. I wiped my mouth, and looked afterward at my hand: there was mud and matter and froth upon it. Nem mertem Opulá-ra nézni, mert meg voltam győződve, hogy nevet. I did not dare look at Opula, for I was persuaded that she was laughing. Rettenetesen fel voltam indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az őrületnek ebből a rohamából. I was terribly agitated, and waited to come to myself out of this fit of madness. De ekkor csodálkozó kiáltást hallottam - ijedten pillantottam rá. But at that moment I heard a cry of astonishment — and I glanced up at her in alarm. Opula nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva, szinte ijedten figyelt: kinyújtotta egyik ujját felém. Opula, her eyes opened wide, altogether astonished, watched me almost in fright: she stretched out one finger toward me. Zavartan néztem végig magamon, és felfedeztem meglepetésének okát. In confusion I looked myself over, and discovered the cause of her surprise. Mit mondjak az olvasónak? What am I to say to the reader? Hogy értessem meg magam, hogy illetlennek ne gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. How am I to make myself understood, so that I not be thought indecent, when in truth I am not so? Nos - a látvány, ami tudtomon kívül Opula elé tárult s aminek kialakulását magam sem vettem észre a felindulásnak abban a rohamában, amivel földöntúli szerelmet vallottam neki - ez a látvány alkalmas volt felvilágosítani őt, hogy nem vagyok oiha, még abban az elkorcsosult formában sem, ahogy képzeletében, az én előadásom alapján, a földi nő képe élt. Well then — the spectacle which, without my knowledge, presented itself before Opula, and whose forming I myself had not perceived, in that fit of agitation wherein I had made her a declaration of unearthly love — this spectacle was sufficient to inform her that I was no oiha, not even in that degenerate form in which, in her imagination, upon the strength of my own account, the image of an earthly woman had lived. Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a jelenséggel, ami ezt a meglepetést okozta. Her astonishment, great though it was, stood in just proportion to the phenomenon that had occasioned it. Tikkadtan bámultam magam is, de nem volt módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit szépsége és az én rajongásom idézett fel harsogó nyíltsággal a homályból, ahol eddig rejtezett. I too stared, faint with heat, but it was not in my power to make vanish that telltale sign, which her beauty, and my own rapture, had summoned up, with blaring plainness, out of the obscurity in which it had until then lain hid. - Bullok... - mondta aztán Opula, le nem véve tekintetét rólam... - Bullok... - ismételte és lassan hátrálni kezdett. "Bullok..." said Opula then, not taking her gaze from me... "Bullok..." she repeated, and began slowly to draw back. Utána akartam vetni magam, de a Bullok mintha kettőnk közé állt volna, hogy most már nyíltan, fenyegetőn, parancsolóan szétválasszon bennünket, megállásra kényszerített. I would have flung myself after her, but the Bullok seemed to have taken his stand between the two of us, that now, openly, menacingly, imperiously, he might part us asunder; and he compelled me to a halt. Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg ahhoz a megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra és házépítésre jó - éreztem, hogy Opula szemében végleg elvesztem, és hogy soha bizalmára nem méltathat többé. I stood unmasked; I could no longer deny that in my essential nature I belonged to that despised race which is good for nothing more than the providing of food and the building of houses — I felt that in Opula's eyes I was lost forever, and that never again could she deem me worthy of her trust. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itt hagyjam Capilláriát, s ha még lehet, meneküljek. I felt an irresistible longing to leave Capillária, and, if it were yet possible, to flee. De a fent körülírt tárgy nem engedett. But the object described above would not permit it. Hogy értessem meg magamat illőképpen az olvasóval? How am I to make myself properly understood by the reader? Erről a tárgyról Capilláriában való tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt - nem szabad elfelejteni, hogy vízben tartózkodtam másfél évig, ami feleslegessé tette bizonyos műveletek sajátos és körülményes elintézését, úgy, ahogy azokat a szárazföldön megszoktuk. Of this object, during my sojourn in Capillária, I had entirely lost account — it must not be forgotten that I had dwelt in the water a year and a half, which rendered superfluous the particular and troublesome management of certain operations, in the manner to which we are accustomed upon dry land. Most tehát, amikor váratlanul megjelent a színen s méghozzá ily öntudatos és jelentős alakban, az a különös érzésem volt, mintha tőlem független, önálló élőlényről lenne szó, mely váratlanul, deus ex machina módjára szólt bele az események menetébe. Now, therefore, when it unexpectedly appeared upon the scene, and moreover in so self-possessed and consequential a shape, I had the strange sensation that this was a creature independent of myself, self-governing, which had unexpectedly, in the manner of a deus ex machina, put in its word upon the course of events. Érzéki csalódás volt, pillanatnyi őrület látomása, vagy elismerése a valóságnak, nem tudom - de úgy rémlett, hogy egy hatalmas Bullok ragadott meg a derekamnál fogva, amiről, vagy akiről azt hittem, hogy hatalmamban tartom s most erősebbnek bizonyulva nálam, nyíltan és bevallottan mutatta ki, hogy arra kell mennem, amerre ő vezet. Whether it was a deception of the senses, the vision of a momentary madness, or an acknowledgment of reality, I cannot say — but it seemed to me that a mighty Bullok had seized me about the waist, a Bullok which — or whom — I had believed myself to hold in my power, and which, proving now stronger than I, showed openly and avowedly that I must go whither he led. Kínlódva erőlködtem, hogy leüljek, vagy másfelé forduljak. I struggled painfully to sit myself down, or to turn some other way. Hiába. In vain. A víz örvénylett körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint akit lova elragadott. The water eddied about us; panting, I rushed on, I swam and I hovered, as one whom his horse has run away with. Végigcikáztunk a tornyok között - bullok-ok tömege kísért száguldó utunkban, előreszegett fejjel, mereven, mint megannyi kilőtt, szárnyas nyíl, a kék vízen keresztül. We flashed on through among the towers — a crowd of bulloks escorted us upon our headlong course, their heads thrust forward, rigid, like so many loosed, winged arrows, shooting through the blue water. Tudtam, hogy épp ellenkező irányban kellene menekülnöm, éreztem, hogy vesztembe rohanunk. I knew that I ought to flee in precisely the opposite direction; I felt that we were rushing headlong to my ruin. Egy kanyarodónál feltűnt az a hatalmas épület, szárnyas homlokzatával, aminek kapujában először pillantottam meg oiha bennszülöttet, Capilláriába érkezésem napján. At a turning there came into view that mighty building, with its winged façade, in whose gateway I had first caught sight of an oiha native, upon the day of my arrival in Capillária. Most üres volt az ajtó. Now the doorway stood empty. Az üres ajtón át rohantam be, feldöntve mindent magam körül. I rushed in through the empty doorway, overturning everything about me. Néhány oiha rebbent el mellettem, riadtan - nem volt megállás, a bullok ragadott magával. A few oihas started away from me in alarm — there was no halting; the bullok bore me on. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverődtem a falnak, mint egy kormányvesztett légcsavar mindenüvé, ahol egy oiha eltűnt, s ahol a következő pillanatban üres deszkák meredeztek felém. Doors slammed shut about me; I was dashed against the wall, like a propeller that has lost its steering, in every place where an oiha had vanished, and where, in the next instant, only empty boards stood bare before me. Egy-egy pillanatra megjelent Opula ijedt, riadt arca, ajkán valami torz mosollyal - a Bullok ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetőnek, ahonnan lankadtan zuhantam vissza. For a moment now and again Opula's frightened, startled face would appear, with some distorted smile upon her lips — whereupon the Bullok, enraged, would snatch after her afresh: he dashed against the ceiling, from which I fell back, spent. Vergődött, megint felemelkedett, forogni kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a csigát, zúgott és zakatolt... és nem tudom, hogy még mi történt, mit művelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült körülöttem, és elvesztettem eszméletemet. He thrashed, rose up again, began to spin with me, spun ever faster, stood me upon my head like a top, roared and clattered... and I do not know what further happened, what he did, how long this fury lasted, for the world grew black about me, and I lost consciousness. Mikor magamhoz tértem, első érzésem az volt, mintha most érkeztem volna Capilláriába: újra élném az első nap furcsa kalandját. When I came to myself, my first sensation was as though I had that moment arrived in Capillária, as though I were living once more through the strange adventure of the first day. A földön feküdtem, összekötözve: annak a finom, aranyselyemnek pókhálója kötött gúzsba, ami az oihá-k fejéről indul, s úgy lengedezik szerte a vízben, mint valami palást. I lay upon the ground, bound fast: the spider-web of that fine golden silk, which springs from the heads of the oihas, and floats abroad in the water like a kind of mantle, had trussed me hand and foot. Megpróbáltam felemelni a fejem, de alig sikerült. I attempted to raise my head, but scarcely succeeded. Néhány pillanat múlva, hogy életjelt adtam magamról, felemeltek anélkül, hogy kezeimet vagy lábaimat feloldották volna, és leültettek egy alacsony székre. A few moments later, when I had given some sign of life, they raised me up, without loosing my hands or my feet, and set me down upon a low chair. Mellettem, másik széken, Opula ült, fején fátyollal - előttünk kis asztal volt, az asztal mögött tekintélyes oiha foglalt helyet. Beside me, upon another chair, sat Opula, a veil upon her head — before us stood a small table, and behind the table sat an oiha of dignified bearing. A capilláriabeli Legfelsőbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy magam előtt láttam - Opula képviselte a vádat, azért ültették mellém. This was, as I now saw before me, the Supreme Court of Capillária — Opula represented the prosecution, and it was for that reason she had been seated at my side. Nem tudom, miért, az egész most következő jelenet, elítéltetésem, egész komor ünnepélyességével, emlékeztetett engem valamire, amit már egyszer átéltem - erőlködve törtem a fejem, mi lehetett az, de csak akkor jutott eszembe, mikor elítéltetvén, már kifelé vittek éppen -, s fásult közönyömben is bosszantott, hogy ugyan miféle képzettársítás lehetett, mely ezt a nagyon is komoly aktust összehozta agyamban esküvőm emlékével - az egész ugyanis esküvőmre emlékeztetett, nem tudom, miért. I know not why, but the whole scene that now followed, my condemnation, with all its grave solemnity, put me in mind of something I had once already lived through — I racked my brain, striving to think what it might have been, but it did not come to me until, having been condemned, I was already being carried out; and even in my dulled indifference it vexed me, what manner of association of ideas it could have been, that had brought together, in my brain, this very solemn proceeding with the memory of my wedding — for the whole of it, indeed, put me in mind of my wedding; I know not why. Vád és ítélet igen gyorsan követték egymást. Accusation and verdict followed hard upon one another. Opula azt állította, hogy félrevezettem őt, valami ördöngös művészettel elhitettem vele, hogy abban az országban, ahonnan származom, az oihá-kat képviselem. Opula declared that I had misled her, that by some devilish art I had made her believe that in the country from which I came, I represented the oihas. Miután azonban kiderült, hogy lényegben bullok vagyok, amint a bullok-ok iránt táplált különös rokonszenvemből már régebben gyaníthatta volna, nem tartja helyesnek, hogy közöttük éljek, és megfertőzzem a levegőt. Since it had, however, come to light that I was in essence a bullok — as she might, indeed, have long since suspected from the peculiar sympathy I nourished toward the bulloks — she did not deem it proper that I should live among them, and taint the air. Arra kérte a Törvényt, hozzon igazságos ítéletet. She requested of the Law that it render a just verdict. Az ítélet néhány perc alatt megvolt. The verdict was reached within a few minutes. Az ország különös, de határozottan humánus szokásainak megfelelően alternatív ítélet volt, kétféle büntetés, melyek közül választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni. In keeping with the country's peculiar, but decidedly humane, customs, it was an alternative sentence, a choice between two punishments, of which I might select whichever I wished to suffer. Egyik halálos volt, másik nem sokkal kevesebb. One was fatal; the other, not a great deal less so. Arról volt szó, mit akarok inkább: hogy mint bullok-ot, Opula születésnapjára leöljenek, feltálaljanak és megegyenek, vagy pedig életfogytiglani sáncmunkát vállalok-e, mint erős és használható bullok, többi társaim között, ama tornyok építésénél, melyek az oihá-knak lakóházul szolgálnak: mely utóbbi büntetést természetesen megláncolva tölteném el, mint az rabokhoz illik. The question was, which I preferred: to be slaughtered, as a bullok, upon Opula's birthday, dressed, and eaten, or else to undertake perpetual labor upon the ramparts, as a strong and serviceable bullok, among my fellows, at the building of those towers which serve the oihas for dwelling-houses — which latter sentence I should of course pass in chains, as befits a prisoner. Érdekes, de úgy látszott, hogy az oihá-k felfogása szerint a halálos ítélet volt az enyhébb: ennek felolvasása közben Opula felém fordult, s mintha kegyelmesen és biztatóan mosolygott volna - mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy pillanatra kísértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is, ez a szép száj fog belém harapni. Curiously enough, it appeared that, in the estimation of the oihas, the sentence of death was the milder of the two: while it was being read out, Opula turned toward me, and seemed to smile, graciously and encouragingly — her smile was so delicate and so tender, that for a moment I fell into the temptation of thinking that, even in death, it would be this fair mouth that would sink its teeth into me. De aztán a józan megfontolás felülkerekedett bennem, s tisztelettel és alázattal bejelentettem a Törvényszéknek, hogy inkább az életfogytiglani kényszermunkát vállalom. But thereupon sober reflection got the better of me, and with reverence and humility I announced to the Court that I chose rather to undertake the perpetual forced labor. Sötét szobába kísértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú zsineget kötöttek. They led me across into a dark chamber, loosed my hands, and bound a long cord to my feet. Ekkor láttam utoljára oihá-kat. This was the last time I beheld the oihas. Magamra hagytak, és rám zárták az ajtót. They left me to myself, and locked the door upon me. Egész éjszaka egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a sötétben. I was alone the whole night through, among sea-spiders and crabs in the darkness. Átkoztam sorsomat, és a végzetes elhatározást, hogy annyi balsikerű vállalkozás után ismét útra keltem: megesküdtem, hogyha valaha megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat - aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. I cursed my fate, and that fatal resolve by which, after so many ill-starred undertakings, I had once more set out upon my travels: I swore that, should I ever be delivered out of this place, I would never again forsake my beloved country — and then, dead tired and in despair, I fell asleep. Úgy látszik, ebben a mély álomban történhetett, hogy nagy faládába csuktak, és átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. It appears that it must have been during this deep sleep that I was shut up in a great wooden chest, and conveyed across to among the ramparts, for it was there that I awoke in the morning. Egy kiálló párkányon feküdtem, körülöttem bullok-ok dolgoztak serényen. I lay upon a jutting ledge; about me bulloks labored busily. Kíváncsian és részvéttel néztek rám, és serkentettek, hogy én is dolgozzam. They looked upon me with curiosity and with pity, and urged me on, that I too should labor. --- Source texts: public domain (Frigyes Karinthy, d. 1938; Hungarian originals Utazás Faremidóba 1916 and Capillária 1921, MEK #00721 and #00715). English translations: © 2026 1732 Studios, LLC — original translations from the public-domain Hungarian, pending editorial review.