# Gulliver's Fifth & Sixth Voyages, Chapter Eight Utazás Faremidóba / Capillária · Frigyes Karinthy · The Novel Source: https://1732studios.com/books/faremido/chapter-8. Data: https://1732studios.com/books/faremido/chapter-8.json. Audio: https://audio.1732studios.com/faremido/.m4a. Szerző mentegeti magát, amiért nagyjelentőségű útjából csak vázlatszerű képet adhatott. The Author excuses himself, for that of a journey of such great moment he could give only a sketch-like picture. - Gazdája felviszi a szerzőt egy hegyre, ahol csodálatos megismerések döbbentik meg a szerzőt. His host carries the Author up a mountain, where wondrous discoveries astound the Author. - Szerző visszatér hazájába, és családját jó egészségben találja. The Author returns to his own country, and finds his family in good health. Köteteket tölthettem volna meg és száz zeneművet írhattam volna arról, amit Faremidóban tanultam, de csak egy rövid vázlat lett belőle, amihez aligha nyúlok már hozzá. I might have filled volumes, and written a hundred musical works, upon what I learned in Faremido, yet there has come of it only a brief sketch, to which I shall hardly set my hand again. Azt a tanulságot, amit ott szélben és viharban, a hő és villamosság testetlen zenéjében felfogtam, végleges igazságában el nem magyarázhatom itt a Földön, mert amaz egyetlen nyelv, amelyen kifejezhetném, nálunk idegen és érthetetlen dadogás csak, amit úgy nevezünk: a zene misztikuma, s ami alatt olyasvalamit s annyit sejtünk csak, mint az alvó azoknak beszédjéből, akik ágya mellett állanak. The lesson which I there apprehended, in wind and in tempest, in the bodiless music of heat and electricity, I cannot expound here upon Earth in its final truth; for that one tongue in which I might express it is, among us, but a strange and unintelligible stammering, which we call the mystery of music, and beneath which we surmise only some such thing, and only so much, as the sleeper surmises of the speech of those who stand about his bed. Maradjon hát faremidói utazásom emléke szavakban elmondva, egy zavaros és kusza töredék, szerény jelecske, kormos csillagszilánk a múzeumban, hirdetni annak, aki el meri hinni, hogy volt ember, aki járt ama csillag partjain. Let the memory, then, of my Faremidian journey remain told in words, a confused and tangled fragment, a humble little token, a soot-blackened splinter of a star in the museum, to proclaim, to him who dares believe it, that there was a man who trod the shores of that star. Néhány szóval, inkább magamnak, hadd jegyzem hát le utolsó napomat Faremidóban, s hogyan kerültem vissza a Földre. In a few words, rather for myself, let me then set down my last day in Faremido, and how I came back to the Earth. Egy napon gazdám, Midore, magas hegyre vitt fel magával, s leültetett maga mellé. One day my host, Midore, carried me up with him onto a high mountain, and seated me beside him. Bárhová néztem, végtelen tenger terült el a messzeségben: tenger, aminek nincs horizontja, hanem körös-körül az égbe olvad el, mintha ama hegy, amelyen ültünk, a végtelen térből, emelkedne ki egymagában. Whithersoever I looked, an endless sea spread out into the distance: a sea that has no horizon, but on every side melts away into the sky, as though that mountain whereon we sat rose up alone out of infinite space. Ekkor, ott ülve gazdám mellett, ismét éreztem azt, amit először, mikor Faremidó földjén megpillantottam őt: a végtelen Szépség gyönyörét, azt, amit művész érez, midőn szerelmesét, a húsból és vérből valót, húsnál és vérnél maradandóbb s az ő szépségéhez méltóbb márványba faragja. Then, sitting there beside my host, I felt again that which I had felt at the first, when upon the soil of Faremido I first caught sight of him: the delight of infinite Beauty, that which an artist feels when he carves his beloved, her that is of flesh and blood, into a marble more lasting than flesh and blood and more worthy of her beauty. Ekkor különös, nem kínzó, inkább jóleső szomorúság fogott el. Thereupon a strange sadness took hold of me, not tormenting, but rather grateful. Végiggondoltam mindazt, amit nekem a Szerves Életről mint betegségről Midore elmondott, s többé nem akartam vitázni vele. I thought over all that Midore had told me concerning Organic Life as a disease, and I no longer wished to dispute with him. Eszembe jutott a nyomorúságnak, szenvedésnek, betegségnek, gyilkolásnak, halálhörgésnek és halálnak, vérnek és sziszegésnek, rémületnek és homálynak, bujkálásnak és hazugságnak, ellentmondó és baljós vágyaknak az a zűrzavaros, képtelen panorámája, amit az Élet történetének nevezett nálunk minden tudomány. There came into my mind that confused and preposterous panorama of misery, of suffering, of sickness, of slaughter, of the death-rattle and of death, of blood and of hissing, of terror and of gloom, of skulking and of falsehood, of contradictory and ill-boding desires, which among us every science has called the history of Life. S ha mindezek után Midore arcába néztem, mely a mi földi tudásunk szerint halott és élettelen anyagból, aranyból és hideg kövekből volt s amelyből, íme, a legszebb ritmus, a legcélszerűbb mozgás, a legragyogóbb fény, a legtisztább meleg, a legédesebb hang sugárzott felém: világosan éreznem kellett, hogy én tévedtem, s velem együtt az egész emberi értelem. And when, after all this, I looked into Midore's face, which, according to our earthly knowledge, was made of dead and lifeless matter, of gold and cold stones, and from which, behold, the fairest rhythm, the most purposeful motion, the most radiant light, the purest warmth, the sweetest sound streamed toward me: I could not but feel clearly that I had erred, and with me the whole of human understanding. Ekkor zokogni kezdtem s dadogva és hebegve mondtam el kétségeimet és megtérésemet Midorénak, térden állva könyörögtem neki, hogy váltson meg értéktelen és ostoba életemtől, mely csak betegség és teher, másoknak és magamnak. Then I fell to sobbing, and stammering and faltering I told Midore of my doubts and of my conversion, and, kneeling, I besought him to redeem me from my worthless and foolish life, which is but a sickness and a burden, to others and to myself. Kétségbeesetten kiáltoztam, hogy nem akarok hasonlóvá válni azokhoz a fájdalmas, kiszikkadt fákhoz, itt az országútja mentén, midőn majd elpusztul a beteg élet a földön, s átveszi uralmát a Lét igazi törvénye: a hő és erő, delej és fény. In despair I cried out that I did not wish to become like those grieving, withered-up trees, here along the highroad, when at length the diseased life should perish from the earth and the true law of Being should take up its dominion: heat and force, magnetism and light. Emlékeztettem rá, hogy hiszen az én nyomorult és beteg testem is tiszta, nemes anyagokat tartalmaz: szervetlen anyagokat, kvarcot és szenet és vizet, pusztítson hát el, égessen meg, szűrjön le retortában, vonja ki belőlem azt, ami ér valamit s használja fel, ahogy tudja, egy szolaszi szeméhez, vagy szájához, vagy füléhez, a többit szórja szét a szélbe, hogy össze ne állhasson többé. I reminded him that even my wretched and diseased body contains pure and noble substances: inorganic substances, quartz and carbon and water; let him therefore destroy me, burn me, distill me in a retort, draw out of me that which is worth something and put it to use, as best he could, for the eye, or the mouth, or the ear of a solasi, and let him scatter the rest to the wind, that it might never come together again. Vagy ha ezt nem teszi, adjon valamit hozzám, fürdessen meg valamiben, amitől kővé válok és megmerevedek (hiszen ők mindent tudnak, és mindent értenek: sok millió éve élnek immár, s a természetnek nincs titka többé előttük), s nem kell meghalnom kínok kínjával, büntetésül azért, hogy a világra jöttem. Or, if he would not do this, let him add something to me, bathe me in something whereby I should turn to stone and grow rigid (for they know all things and understand all things: they have lived now these many millions of years, and nature has no secret from them any longer), and I should not have to die with the torment of torments, as a punishment for that I had come into the world. Midore mosolygott, s az ő jóságos és nyugodt modorában figyelmeztetett, hogy milyen hibásan fejeztem ki magam, midőn arról beszéltem, hogy ők a természet minden titkát megfejtették. Midore smiled, and in his kindly and tranquil manner admonished me how faultily I had expressed myself, when I spoke of their having solved every secret of nature. A szolaszinak erre nincsen szüksége, mert a szolaszi maga a természet titka, a szolaszi maga a természet. The solasi has no need of this, for the solasi is itself the secret of nature; the solasi is itself nature. Az igazság az, hogy ennek megértéséhez tényleg az ő értelmükre volna szükségem, mely tiszta és átlátszó, változatlan anyagból van, s melyet közvetlen erők mozgatnak, s nem az én gőzölgő, vértől hajtott s minden rothadásra és pusztulásra megérett agyamra. The truth is that, to understand this, I should indeed have need of their understanding, which is of pure and transparent, unchanging matter, and which immediate forces set in motion, and not of my own steaming brain, driven by blood and ripe for all rot and ruin. Ami abbeli kívánságomat illeti, hogy testemet gyógyítsa meg s használja fel valamire: ez a kívánság nagyon logikus és helyes, s azt látja belőle, hogy kezdek sejteni valamit a Lét lényegéből. As touching that desire of mine, that he should heal my body and put it to some use: this desire is very logical and just, and from it he sees that I am beginning to surmise something of the essence of Being. Lehetne is beszélni a dologról, hiszen egyszerű kémiai folyamatról volna szó; reagenseket kellene alkalmazni, szűrőket és izzasztókályhákat, melyekben az oxidáció folyamatba lép. One might indeed speak of the matter, for it would be a question of a simple chemical process; one would have to employ reagents, filters, and sweating-furnaces, wherein the oxidation enters upon its process. Csakhogy az én testem mai formájában még nem érett meg erre, ha most végezné el velem ezt a munkát, fölösleges fájdalmakat okozna nekem, s erre semmi szükség, tekintve, hogy rövid idő múlva, amit mi tíz-húsz évnek nevezünk, ez a folyamat úgyis magától megindul bennem, s nem kell majd szenvednem miatta. Only, my body in its present form is not yet ripe for this; were he to perform this work upon me now, he would cause me needless pains, and of that there is no need, seeing that after a short while, what we call ten or twenty years, this process will of itself set in within me, and I shall not then have to suffer on account of it. Hogy ez a folyamat most milyen zavarokkal és kínokkal járna, azt hamarosan bebizonyíthatja nekem: van nála egy folyadék, amit, ha nyúltagyamba injektál, néhány percre kevéssé megtisztul az értelmem, s érzékszerveim valamivel világosabban fogják fel a tüneményeket. With what disturbances and torments this process would now be attended, he could straightway prove to me: he had by him a certain liquid which, were he to inject it into my medulla oblongata, would for a few minutes somewhat clear my understanding, and my sense-organs would apprehend phenomena somewhat more distinctly. Midore üvegfecskendőt vett elő, s megszúrta a nyakamat, éreztem, amint a hűvös folyadék ereimbe nyomul. Midore took out a glass syringe and pricked my neck; I felt the cool liquid forcing its way into my veins. Néhány pillanatra elsötétült előttem a világ, egyre hangosabb és diadalmasabb muzsikára ébredtem aztán. For a few moments the world darkened before me; then I awoke to a music ever louder and more triumphant. Amit e pár perc alatt érzésekben átéltem, arról igazán nagyon zavaros képet tudok csak adni, szavakban: Sokféle, egymástól élesen különböző s mégis egymásba folyó hangszer muzsikája volt ez; Midore aztán meg is mutatta nekem a hangszereket, egyenként, és én e néhány perc alatt láttam is azt, amit látni emberi szemnek eddig még meg nem adatott. Of what, in the way of sensations, I lived through in these few minutes, I can in truth give but a very confused picture in words: it was the music of manifold instruments, sharply distinct one from another and yet flowing one into another; Midore then even showed me the instruments, one by one, and in these few minutes I saw also that which it has not until now been granted to the human eye to see. A hőt láttam, amint színes és hullámzó patakban körülfolyt, s elborította testemet: a fényt láttam, amint ugrálva közeledett, egyik tárgyról a másikra; a vonzást láttam, amint csápokat és hegyeket lövelltek magukból a testek, tapogatták, megfogták egymást, megindultak egymás felé. I saw heat, as it flowed round about in a colored and undulating stream, and covered over my body; I saw light, as it drew near by leaps, from one object to another; I saw attraction, as bodies shot forth from themselves feelers and points, groped at, laid hold of one another, and set out one toward another. De mindennél fontosabb volt, amit akkor érzésemen keresztül megértettem: hogy mindez, amit most szememmel láttam, bennem élt eddig is, bennem és minden emberben, évezredeken át, hogy ez a kézzelfogható és egyszerű világ volt az, amit kifejezhetetlennek és Földöntúlinak és Emberfölöttinek neveztünk, holott bennünk volt és körülöttünk, csak érzékeink, a tompa és tökéletlen műszerek nem adtak képet róla a mi elménknek. But more important than all was that which I then understood through my feeling: that all this, which I now saw with my eyes, had lived within me all along, within me and within every man, through thousands of years; that this palpable and simple world was that which we had called the inexpressible and the Otherworldly and the Superhuman, whereas it was within us and about us, only our senses, those dull and imperfect instruments, gave no picture of it to our mind. Mint aki a sötétben tapogatózott, s meglátván a napot, leborul előtte, s istennek nevezi, úgy neveztük mi istennek azt a lényt, aki íme, itt állott előttem s aki nem más, mint aminek nekem lennem kellene, ha jó kezekbe kerülök vala, mint amivé lennem kell, ha helyesen fogom fel magamat s megtisztítom testem a romlandó anyagtól. As one who had groped in the dark, and, catching sight of the sun, falls down before it and calls it god, so did we call god that being who, behold, stood here before me, and who is none other than that which I ought to be, had I fallen into good hands, that which I must become, if I rightly apprehend myself and cleanse my body of corruptible matter. Midore szemébe néztem, s ekkor rájöttem, hogy ez a szem volt az, amit a Földről láttam, és Csillagnak neveztem, egy tökéletes, értelem alkotta műszer, és megfogtam a kezét, s ekkor úgy éreztem, mint egyszer, gyermekkoromban, mikor éjszaka ordítva ébredtem fel, mert egy hideg és nedves és idegen kéz fogta a karomat, s mikor odafutottak hozzám, nevetve csitítottak el, és mutatták, hogy az én kezem volt az, amelyre álmomban ráfeküdtem és elzsibbasztottam. I looked into Midore's eye, and then I perceived that this eye was the very one I had seen from the Earth and had called a Star, a perfect instrument, wrought by understanding; and I took his hand, and then I felt as I once had, in my childhood, when I woke in the night screaming, because a cold and wet and strange hand was gripping my arm, and when they ran to me they laughingly hushed me, and showed me that it had been my own hand, upon which I had lain in my sleep and which I had numbed. S hogy mindezt ekként felfogtam, nagy zavar és nyugtalanság keletkezett a szívemben, s hangosan kiáltoztam: "de hát miért? miért?" így kiáltottam "miért kellett ennek így történnie, miért nem értettük meg mindjárt a szféráknak ezt a világos és egyszerű szavát?" And when I had thus apprehended all this, great confusion and disquiet arose in my heart, and I cried aloud: "but why? why?" thus I cried, "why must it have happened so, why did we not understand at once this clear and simple word of the spheres?" De senki sem válaszolt, s a bűvös folyadék hatása lassan oszlani kezdett, egyre halkult körülöttem az elemek muzsikája, és szemem elé homályos ködfátyol függönye ereszkedett. But no one answered, and the effect of the magic liquid slowly began to disperse; ever softer about me grew the music of the elements, and before my eyes there descended the curtain of a dim veil of mist. Ekkor igazat adtam Midorénak, hogy testem és elmém még nem elég érett arra, hogy fájdalom s szomorúság nélkül tudjak megválni tőlük, egy jobb cél, tisztább harmónia érdekében. Then I owned that Midore was right, that my body and my mind were not yet ripe enough for me to be able to part from them without pain and sorrow, for the sake of a better end, a purer harmony. Megkérdeztem tőle, mit tegyek hát, s ő azt ajánlotta, térjek vissza a földre, s éljem az emberek életét addig, míg alkalmasnak ítélnek idefent arra, hogy az említett kémiai folyamatnak alávessenek. I asked him what, then, I should do, and he counseled me to return to the earth, and to live the life of men until such time as they should judge me fit, up here, to be subjected to the aforesaid chemical process. Ígérte, hogy addig, amíg a Földön leszek, nagyszerű műszereik segítségével állandóan figyelni fognak, szolgáljon ez megnyugtatásomul, ha azok után, amiket itt láttam, elcsüggedek majd. He promised that, so long as I should be upon the Earth, they would by means of their splendid instruments watch over me continually, let this serve for my consolation, if, after what I had seen here, I should fall into despondency. Ezt azért tette hozzá Midore, mert szorongva és kishitűen panaszkodtam neki, hogyan viselem majd el ezek után az emberek és állatok társaságát: az egész doszirét, amit az ő műszereiken át szemlélve, annyira megutáltam. This Midore added because, in anguish and faintheartedness, I had complained to him how I should endure, after all this, the company of men and of beasts: the whole dosire, which, beholding it through their instruments, I had come so to loathe. Arra a kérdésre, hogy hazautazásom hogyan történjék, gazdám mosolygott, s azt mondta, hogy ezt teljesen rábízhatom. To the question how my journey home should be accomplished, my host smiled, and said that I might leave this wholly to him. Aznap fájó szívvel s reménytelen bánattal lelkemben, elbúcsúztam azoktól a szolasziktól, akiket megismerni szerencsém lehetett. That day, with an aching heart and hopeless grief in my soul, I took my leave of those solasis whom I had had the good fortune to come to know. Gazdám egy gép hátára ültetett, s valami port adott be nekem, hogy elaludjak s ne érezzem a hosszú út fáradalmait. My host set me upon the back of a machine, and administered to me a certain powder, that I might fall asleep and not feel the hardships of the long journey. Mikor mély álmomból magamhoz tértem, sziklás parton feküdtem magamban, s gazdám már nem volt mellettem. When I came to myself out of my deep sleep, I lay alone upon a rocky shore, and my host was no longer beside me. Körülnéztem s megértettem, hogy ismét a Földön vagyok s a Faremidóban eltöltött idő emléke mint egy távoli, gyönyörű álom lebegett az időben és a térben. I looked about me and understood that I was again upon the Earth, and the memory of the time I had passed in Faremido hovered, like a distant, beautiful dream, in time and in space. A kemény porba hajtottam fejemet, és keservesen sírtam. I laid my head down into the hard dust, and wept bitterly. Ugyanaznap este egy norvég paraszt akadt rám: megtudtam, hogy Helsingforshoz közel, semleges területen vagyok, s nem kell tartanom semmitől, míg a határig érek; hogy onnan útlevéllel eljutok-e hazámba, az nagyon kétséges, mert Hollandia semlegességét rossz szemmel nézi a Németországgal hadban álló Anglia. That same evening a Norwegian peasant came upon me: I learned that I was near Helsingfors, upon neutral ground, and that I need fear nothing until I should reach the frontier; whether from there I should make my way home with a passport was very doubtful, for England, being at war with Germany, looked with an ill eye upon the neutrality of Holland. A paraszt nagyon csodálkozott azon, hogy engem egy cseppet sem érdekelt, vajon a másfél év alatt hová fejlődött a világháború, mekkora területeket foglaltak el egymástól az ellenfelek, hány embert vesztettek, hányat fűztek rabszíjra, hány pusztult el járványos betegségben, hány repülőgépet lőttek le, hány várost bombáztak, hány hadvezért tüntettek ki, és hányat mozdítottak el állásából. The peasant marveled greatly that I was not in the least concerned to know whither, in the course of the year and a half, the world war had progressed, how great the territories that the adversaries had taken one from another, how many men they had lost, how many they had strung upon the slave-cord, how many had perished of epidemic disease, how many aircraft had been shot down, how many cities bombed, how many generals decorated, and how many removed from their posts. Nem untatom az olvasót hazatérésem részleteivel, azzal se, milyen nehezen szoktam hozzá a doszirékkal való érintkezés rám nézve tűrhetetlen formáihoz. I shall not weary the reader with the particulars of my homecoming, nor with how hardly I grew accustomed to those forms of intercourse with the dosires that were, for me, insufferable. Eleinte bolondnak néztek rémült és ijedező visszahőköléseim miatt, amivel felém nyújtott kezek, vagy testemhez közeledő élőlények elől védekeztem, az orvosok idioszinkráziát állapítottak meg, honnan tudhatták, hogy hozzászoktam az életet fertőző és bűzös betegségnek tekinteni, melynek minden érintése halálos veszélyt rejt magában? At first they took me for a madman on account of my terrified and startled recoilings, with which I defended myself against hands stretched out toward me, or living creatures drawing near to my body; the physicians pronounced it an idiosyncrasy, how could they have known that I had grown accustomed to regard life as an infectious and fetid disease, whose every touch harbors within it a mortal peril? Nem vitatkoztam velük, békével és türelmesen várom a felszabadulás napját, bízva jó gazdám ígéretében, aki megmondta nekem, hogy magához vesz, ha testemet érettnek ítéli majd e megtiszteltetésre. I did not dispute with them; in peace and in patience I await the day of my deliverance, trusting in the promise of my good host, who told me that he would take me to himself when he should judge my body ripe for this honor. Addig is bizalommal s belső titkos örömmel nézek néha a kék ég felé, és az ő jóságos, meleg szemében, amit az emberek Napnak neveznek, néha mintha biztatást olvasnék, mely csak nekem szól: hogy még emlékszik rám, és nem fog megfeledkezni rólam. Until then, with trust and with a secret inward joy I look sometimes toward the blue sky, and in his kindly, warm eye, which men call the Sun, I seem sometimes to read an encouragement meant for me alone: that he yet remembers me, and will not forget me. Faremidói utam, földi mértékkel mérve, összesen közel másfél évig tartott: 1916. január tizennyolcadikán szálltam le Helsingforsba és két hét múlva, február másodikán értem Redriffbe, ahol nőmet és gyermekeimet jó egészségben találtam. My journey to Faremido, measured by earthly measure, lasted in all near a year and a half: on the eighteenth of January, 1916, I came down at Helsingfors, and two weeks later, on the second of February, I reached Redriff, where I found my wife and children in good health. --- Source texts: public domain (Frigyes Karinthy, d. 1938; Hungarian originals Utazás Faremidóba 1916 and Capillária 1921, MEK #00721 and #00715). English translations: © 2026 1732 Studios, LLC — original translations from the public-domain Hungarian, pending editorial review.